|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.04. 16:36 - |
Sigyn + Aniou
* Nyílt játék * |
[9-1]
 Halkan felkuncogtam, ahogyan a csődör elkezdett türelmetlenkedni. Jaj, jaj, jaj. Öreg, de mégis türelmetlen, ilyenről sem hallottam még, így hát ezt kénytelen voltam szóvá tenni.
- Én azt hittem, hogy a nagy vezéreknek nagyobb a türelmük - csóváltam meg a fejem látványosan. - Én a helyedben élvezném a lassúságot, ugyanis nem mindig fog így maradni. Még most, nyugalomban kell megismerni mindent, hogy később, amikor már háború van ismerd a területet. Mutass kevesebbet, mint amennyit tudsz, pegazus - motyogtam neki a tanácsomat, bár kétlem, hogy egyáltalán megfogadná egy olyan valakinek, mint nekem, elvégre is alatta voltam, ráadásul egy olyan ménes tagja voltam, amit konkrétan senki sem szeretet. De annyi baj legyen, két hadsereg válik eggyé baj során, az pedig csak az előnyünkre fordulhat, főleg akkor, hogyha jó hadvezérek állnak az osztagok élén. Én csak egy osztagért feleltem, de az egy harcra kész csapat volt, a legjobbak, szerintem végül is azok voltak. Elvégre is, én voltam az egyetlen, aki foglalkozott a harcosokkal.
- Ha megnyugtat, akkor mindjárt ott vagyunk - böktem oda, hogy egy kicsit azért lenyugtassam a csődört. Még csak az hiányzik hogy begolyózzon nekem. |
 Akármelyik Szellem a megmondhatója, hogy nem értem a kancákat. Egyszerűen nem lehet rajtuk kiigazudni, akárhogyan is próbálkozik a ló. ~ Nem értem én ezt. Az egyik pillanatban még kinevet valamiért, aláásva a tekintélyemet, a másikban pedig engedelmesen vezet el a méneshez? Ki érti ezt?! ~ tűnődtem, miközben hangtalanul baktattam mellette. ~ Mit nem adnék most, ha tudnám mire gondol ~ kívántam, de óhajomra nem érkezett válasz. Tekintetem elidőzőtt Sigynen. Igazán nem tudtam, hogyan reagáljak a kancára. Egyrészt, dühített, hogy nem tiszteli a rangom, viszont tetszett is az önállósága. ~ Ha mén lenne, méghozzá szárnyas mén, akkor szívesen bevenném Katopyrisnek. Méghozzá harcosnak. De egy kanca sem lehetne harcos. Hová fejlődne akkor a világ! ~ gondoltam magamban. Persze közben mindenre figyeltem a közelben. Első sorban a mellettem lépdelő kancára, másodsorban pedig a patáim alatt húzódó talajra. ~ Elég röhejesen festene, ha egy Katopyris vezérmén, Forsante földön esne pofára egy gyökérben... ~ gondoltam. Szám sarka megrándult, ahogyan a jelenet lejátszódott lelki szemeim előtt.
- Mikor érünk már oda? - kérdeztem egy idő után türelmetlenül. Az avar zizegése a lépteim alatt bosszantott, ahogyan frusztrált a ránk ereszkedett csend is. Hiányzott a harcosaim jól megszokott zaja, az otromba vicceik. És hiányzott a földünk is. Túl régóta bolyongtam ebben az átkozott rengetegben. Reméltem hamarosan vége lesz... |
Magamban jól kuncogtam egyet a pegazus válaszán. Óh, valóban, azt hiszi, hogy ezzel ki tud bújni alóla, hogy eltévedt? Sandított a szava, hiszen egy pegazus volt. Ha valóban meg van hívva, akkor nyugodtan repülhetett volna ott fent, hiszen számítanak arra, hogy érkezik, nem kellene itt így bolyongani, mint egy mérgezett egérnek. De nem, eltévedt. Most legalább megtudom, hogy mi az igazság.
~ Én is az erdőre fognám ~ csóváltam meg a fejem, majd figyelmesen szememmel néztem a fatörzseket, így vissza haladva az úton. tudtam én, hogy jól fog még jönni ez a fajta út megjelölés. |
Határozottan nem mosolyogtam jó kedvemben. Sokkal inkább ideges fintor ült ki arcomra. Utáltam, ha valaki kigyúnyol. Na jó, talán egy pimasz mosolyt nem igazán lehet kigúnyolás néven elkönyvelni, de tény, és való, hogy nem esett jól a reakció. ~ Mi az, hogy nevetnek a rangomon? ~ kérdeztem magamban enyhén zavarodottan, de annál dühösebben. A helyzeten az sem segített, hogy láthatólag a kanca helyzeti előnyben volt, jobban ismerte Elviron eredejét, mint azt én valaka is fogom. A kellő tisztelen határozottan hiányzott, és ha ez a tiszteletlen kanca az én ménesemből származott volna, már rég móresre tanítottam volna a pimaszságáért. A Katopyrisben senki nem tiszteletlenkedett a rangban felette állóval, amire kifejezetten büszk voltam, hiszen a rendszert én magam dolgoztam ki. Csakhogy a rendre tanítás több okból rossz ötletnek bizonyult volna, azon a helyen, és időben. Egyrészt, mert éppen ellenséges területen tartózkodtam, s nyilván a Forsante ménes sem nagyon örülne a dolognak, ha a területükön akaszkodnék össze egy szövetségesükkel. Másrészről pedig mert a kanca jobban ismerte az erdőt, míg én akár a éhhalál küszöbéig is keringehettem volna benne, akkor sem találom meg a kiutat.
~ Tudja hová kell mennem? ~ tettem fel magamban a kérdést. ~ Hiszen ez "villámlátogatás" lenne, hogy a fontosabb dolgokat ne legyen idejük eldugni előlem. Mi értelme ennek az egésznek, ha tudják, hogy jövök? Vagy nem tudják, egyszerűen csak nyilvánvaló? ~ jó néhány kérdés merült fel bennem, és sajnáltos módon nem ismertem a választ ezekre. Így csak lassan, kimérten bólintottam, ahogyan egy megfontolt vezérhez illik. Nem fogok fejjel a falnak rhanni, már túl vagyok azokon az időkön...
A kérdése elég váratlanul, s mi több felkészületlenül ért. Ugyan ez nem csatatér volt, máris úgy éreztem, csatát vesztettem. Ráadásul egy Alios kancával szemben, ami még jobban fájt. Persze az ilyesmiket nem mutattam. - Valószínűleg az erdő mágiája vezetett rosz felé - válaszoltam, halkabban. Ez így igaz volt, mármint azt leszámítva, hogy pontosan tudtam, teljesen rossz irányba megyek kezdettől fogva. De előbb ugrom feneketlen szakadékba, mintsem ezt bevalljam...
Mordultam egyet, é követtem abba az irányba, amerre vezetett. Magabiztosan lépkedtem, továbbra is magasra tartott fejjel. Nem akartam úgy kinézni, mint egy jötment idióta, akinek bogáncs, meg egyéb erdei vackok ragadtak a sörényébe. Vezérménnek akartam látszani, mint ahogyan az is vagyok.
Fel sem merült bennem, hogy esetleg tőrbe is csalhatnak, vagy ilyesmi. Igen, talán ez a pegazusok egyik végzetes hibája, a túl nagy büszkeség, mikor azt hisszük magunkról, mindenhez értünk, mindenről tudunk, és tévedhetetlenek vagyunk, csakhogy ez legtöbbször nem így van... Utólag belátom, hogy talán nagyobb óvatossággal is eljárhattam volna idegen területen ráadásul egy ellenséges ménesből származó ló társaságában, de valóban, mindig lebecsülöm az ellenfeleimet. Igaz, talán a stratégiához jobban értek, mint mások, de a józan gondolkodásomon bizony még lehetne csiszolni...
|
Egy gúnyos mosoly húzódott a számra, amikor kihúzva magát bemutatkozott. Milyen kár, azt hiszi, hogy én bárki előtt is meghajolok? Nem. A halálom markában se fogok térdelni, főleg nem egy olyannak, akit nem ismerek. Lehet bár mekkora nagy uralkodó valaki, de ha nem érdemli meg a tiszteletemet, akkor ne várjon semmit. ~ Nem vagy a vezetőm nagyfiú. Nem tartozom alád, így nincs nyomós okom azért, hogy meghajoljak előled. ~ motyogtam magamban neki, majd a farkammal elhessegettem a szúnyogokat. Idegesítő kis vérszívók. Olyanok, mint a gyáva harcosok. Addig szívják a véred, ameddig le nem csapják őket.
- Szóval Aniou, ha? Ez esetben kövess, én tudom hova kéne menned - léptem melé, majd csak ezután indultam el vissza felé. Lehet, hogy nem a szövetségesem és hogy nem térdelek neki, de nem vagyok akkora hülye, hogy annyira tiszteletlen legyek egy vezetővel szemben, hogy a hátamat mutassam neki. Egyszer mutatott nekem valaki hátat, eltörtem a gerincét. Pár nap alatt étlen és szomjan halt. ~ Ennél jobban el sem tévedhetnél pegazus, a gyülekezőhely a másik irányba van... ~ nevettem magamban. Csökönyös és makacs, nem képes elismerni a saját hibáit, ez lesz valamikor a veszte. E miatt a tulajdonság miatt halt meg a klánom. Én nem követtem el ezt a hibát, mert velük szemben nekem a kiképzés mellet ott volt még az agyam. Tisztában voltam a gyengeségeimmel és ezáltal erőt tudtam kovácsolni belőlük.
- Ha szabad kérdeznem, miért a legproblémásabb útvonalat választottad? - érdeklődtem egy kicsi egészséges pimaszsággal. |
Utat törtem magamnak a bozótosban. ~ Csupa ostoba cserje, növény, és egyéb hülyeség... Nálunk a hegyekben csak hó van, meg jég... és nem... ~ nem fejeztem be még a gondolatot sem, inkább kiráztam a sörényemből valami kószaa növénymaradványt. Már nagyon ki akartam jutni az erdőből. Lehetőleg a Forsante ménes táborhelyére, vagy tudom is én hova. Már ha van nekik ilyenjük... Nem tudok sokat róluk. ~ Elvégre ezért is jöttem el. Felderíteni a terepet. E helyett a természet még a sörényembe is belemászik ~ gondoltam, morogva. Tovább mentem, igyekezve kikerülni minden terepakadályt. Ekkor tűnt fel előttem egy ismeretlen.
Kanca volt ezt egyértelműen meg tudtam állapítani.. Valamint nem unikornis, ez is feltűnt elsőre. Valami határőrféle lehetett az Alios ménesből. Akik ugya szövetséget kötöttek az unikornisokkal. ~ Pff. Gyáva népség. Mintha egydül nem boldogulnának! ~ horkant fel magában. Pegazus voltam. Magányos harcos, aki a zövetséget még csak hírből sem ismeri. Végigmértem a kancát. Határozottan nem ismertem, sohasem láttam. ~ Vagyis nem annyira fontos személyiség, hogy ismerjem ~ vontam le magamban a következtetést. Fennhéjázó vagyok? Lekezelő másokkal szemben? Meglehet. Ugyanis nekem volt mire.
A hangnem, amiben a kaca szólt hozzám, meglepett. Láthatóan ő se nagyon tudta, kivel áll szemben. Más különben legalább egy köszönést, vagy meghajlást meg ejtett volna az irányomba. De csak egy egyszerű kérdést vetett oda nekem. Na ezzel igazán sikerült felidegesítenie. De azért uralkodtam magamon. - Aniou vagyok. A Katopyris vezérmén, és a Cornus vezérrel találkoznék - felszegtem a fejemet, és kissé sértetten ejtettem ki a szavakat. De igyekeztem kimértnek, és tartózkodónak tűnni... Nem fűztem hozzá a találkozó okát. Egyrészt azért, mert még ki kellett találnom, msrészt pedig, mert egy vezér sem magyarázkodik közrendű lónak. Főleg nem egy másik ménesből származó lónak. Valamint a kérdésre sem válaszoltam. Ilyen hangnem után már végképp nem fogom bevallani, hogy eltévedt. Ahhoz én túl makacs vagyok, túl önérzetes.
~ De szó, ami szó nem lnne rossz, ha kivzetne ebből a rohadt rengetegből. ~ tette hozzá gondolatban, eléggé sóvárogva. A tekintetét viszont igyekezte kimérten, és ridegen tartani. |
Unottan meneteltem az erdőben, mindig megjelölve az utamat azzal, hogy minden egyes fánál lekapartam egy kicsit a kéregből, így tudtam követni, hogy hol járok. Ezt még az apám tanította, ennek a technikának azóta is sok hasznát veszem. Nem zavartattam magam, hiszen egy szövetséges területén jártam, de nem árt az óvatosság, nem egyszer szúrták már hátba az osztagomat, így felderítettem a terepet, ha szakad az a bizonyos bizalom. Felszegett fejjel haladtam, bokrokon és egyéb szúrós tüskés dolog között, nem szerettem a kitaposott ösvényeken menni, már pedig azért, mert mindenki azokon jár, mindenki ismeri őket. De azt vajon kiismeri, ami nem az úton van. Alig páran. Egy hadjáratban pedig ezek a legnagyobb mentők. Az, hogyha ismered a terepet még annak ellenére is, hogy nem vagy odahaza. Egy fánál azonban megálltam, ugyanis láttam ráfröcskölt vért. Tegnap itt járt egy nem közénk való, aki nem volt úgymond bejelentve. Ellenség volt, nem kérdés, így hát támadtam. Nem öltem meg, hiszen az ellent mond a szabályoknak, de egy szemmel kevesebbje van. Nem túl nagy veszteség, de elég ahhoz, hogy még egy harcban a vesztét okozza. Ezután az emlék után tovább indultam, majd újabb neszeket hallottam, de ez már egyértelműen nem csak az enyém volt és főleg nem is kis rágcsálóé. Ez egy lóé volt. Ezután kiléptem a bokorból, nem voltam az a bokorból megfigyelős típus, csak akkor tettem ezt, ha muszáj volt. Most szépen az elé álltam, ahogy tegnap is és megszólítottam.
- Csak nem eltévedtünk? - kérdeztem felnézve a másikra. Nagyobb ló volt mint én és egyértelműen nem átlagos és nem unikornis, így egy kicsit passzív agresszívan viszonyultam hozzá. |
- Mikor lesz már vége ennek az ostoba erdőnek? - kérdeztem fennhangon. Erre bizonyára vagy öt - hat Őr ugrott volna elém valamelyik bokorból, ha a saját területemen lennék betolakodó. Na persze ezen a helyen minden néma maradt. Sehol egy Határőr. Megcsóváltam a fejemet. ~ Micsoda óvatlanság ~ gondoltam komiszul. Na persze, a Katopyrisnek nem voltak mágikus erdői, soha véget nem érő fatengerrel. Olyan volt ez, mint egy labirintus. Azt leszámítva, hogy az útvesztőknek egyszer vége szakad. Ennek az erdőnek nem. Volt egy olyan érzésem, hogy magamtól sohasem jutok ki onnan. Természetesen eszem ágában sem volt segítséget kérni az unikornis erdőség közepén. ~ Ha hazai terepen lennék, se kérném senki segítségét ~ dörmögtem magamban. ~ Az már más kérdés, hogy ha felajánlanák, elfogadnám - e... ~ tettem hozzá gondolatban. Sóhajtottam. Úgy éreztem, megöl ez a csend...
Némelyekben talán felmerülne az a kérdés, mi a fenét keres egy Katopyris vezérmén Forsante területen, fényes nappal, kíséret nélkül: nos a válasz igen egyszerű. Tárgyalni, ez volt a hivatalos ok. Valójában pedig ki akartam fürkészni a terepet. A ménes és a vezérük gyenge pontjait. Erre, sikerül eltévedni, egy nyamvadt erdőben. Követség nélkül ráadásul, bár ez nem meglepő. Sohasem szerettem, ha lovak loholnak a nyomomban, mint a kiskutyák. Egy Katopyris elboldogul egyedül is, díszmenet nélkül.
De a terep "kifürkszése" rész nem sikerült valami jól. Út közben megtekinthettem néhány girhes mókust, avart, és fakérget. Valamint még több fát. De még sem repülhettem fel csak úgy egy idegen erdőség fölé. Kezdve azzal, hogy látható leszek, és folytatva azzal, hogy úgy sem tudnk kitalálni innen. Csak felhívnám magamra a figyelmet.
Tovább mentem, bár már nagyon elegem volt mindenből. A csendből, a fákból, az avarból a rágcsálókból... és a tehetetlenségből, vagyis, hogy semmit nem tudtam tenni. Ha harc lenne, az más, azt tudom kezelni. ~ Tudok védekezni, támadni. De egy mágikus erdőben, mégis mit kezdhetnék magammal, az erőmmel és a képzettségemmel, vagy akár a szárnyaimmal? ~ |
Sigyn + Aniou
* Nyílt játék * |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
