|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.02. 18:24 - |
Wydovn + Nyssa
* nyílt játék * |
[13-1]
 Az egyik kanca vagy nagyon bátor volt, vagy rettentően bolond. Közeledett hozzám, úgy mitha egyszerű játékszer volnék. Közeledtére felvontam az egyik kő - szemöldököm, több mozdulatot nem tettem az ügy érdekében. Még engem is meglepetésként ért, mikor egyszer cak megböködte a szobor testem kő - orrát.
Megremegtem, mikor ellépett tőlem. ~ Regulus Rex vagyok. A legerősebb Szellem idestova több mérföldre. Mégis hogyan meri őt iszkálni, méghozzá ilyen alantas módon? Ha akarná, örök életére eltapossa. Ha akarja, akár... bármit megtehetne vele. Mégis itt bökdösi az orromat? Mitha ostoba lenne. Szörnyen ostoba, és tudatlan. ~
Valamivel később ellépett mellőlem. A társa valamivel okosabb volt a "szarvas - tüneménynél" ugyanis magyarázkodni kezdett annak viselkedése miatt. Figyelmesen hallgattam, csak skarlátszínű palástom lebegett mögöttem természetellenesen.
- Hmm... - mormoltam. Hangom olyan volt, akár a sziklaomlás, mint mikor több kő csiszolódik össze. Évek óta nem szólaltam meg. Évek óta nem ébredtem fel. És évek óta nem voltam kíváncsi sem. - Egyetlen felétellel elnézem a barátnőd ballépését, ezegyszer...
Hunyorogva tekintettem a másik kancára. Nem ismertem a nevüket, hiszen évek óta nem jártam ebben a világban. De annyit láttam még a kő - szememmel is, hogy nem egy mindennapi találkozóba cseppentem bele.
- ... ha letérdelve kér tőlem elnézést a sértésért - mondtam neki határozott hangon.
|
 Legszívesebben egy fába vertem volna percekig a fejemet,amikor a megjelent szellemhez csak úgy "lazán" odasétált a kanca és elkezdte bökdösni.~Ez bolond!Kérlek,ott fent nézzétek el neki!~néztem az égre.A hatalmas fák között láttszott néhány halvány napsugár,amint megpróbálnak átverekedni a fákon,sikertelenül. Majd Nyssára néztem és a fejemet ráztam:-Ezt nem kellett volna...Nagyon nem...-mondtam halkan neki.Gondoltam,valahogy megkéne menteni a helyzetet.-Kérlek!-löktem egy picit odébb Nyssát:-Nézd el neki! Nagyon...ömm...nagyon bugyuta teremtés...-mondtam mialatt hátranéztem Nyssára és megprbáltam arcmimikával utalni tervemre.Aztán nyeltem egy nagyot és visszanéztem a szellemre:-Azt sem tudja hol van...Megártott neki az erdő sötétje...Elborította az elméjét...-mondtam,feltűnően kerülve a szemkontaktust.~Betoji kanca mi??~pillantottam néha hátra. |
 Láttam rajta, hogy kezd elbizonytalanodni, és az álcámnak már így is lőttek. Úgy döntöttem, talán hamarosan felfedem az igazat. Talán... Továbbra is baktattam mögötte, míg Wydovn egyszer csak megállt. Majdnem neki ütköztem hátulról, ami enyhén kínos helyzet lett volna. Arra célzott, nem vagyunk egyedül. ~ Hát persze, ez az erdő hemzeg mindenféle hülyeségtől, Szellemektől, meg Démonoktól, de miért pont most kellett egynek errefelé járnia? ~ fakadtam ki gondolatban. Prüszköltem egyet, majd előrébb léptem, hogy jobban lássam a környezetet. Na persze, arról megfeletkeztem, hogy sötét éjszaka van, valamint én nem látok a sötétben. Így csak a fekete sötét semmibe tudtam belebámulni, ami pedig nem volt túlzottan kellemes tevékenység. Füleltem, hátha hallok valamiféle mozgást, de csak a levelek között zúgott a szél. Egy denevér szántotta keresztül az égboltot. De a bozótos mozdulatlan maradt. - Nem is tudom... - mondtam bizonytalanul, továbbra is a bokron tartva a tekintetemet, nehogy egyik pillanatról a másikra meginduljon, és életre keljen. - Én nem látok semmit. - Majd fülemet egy ismeretlen hang ütötte meg. Ahhoz hasonló, mint mikor néhány kavics gurul le a köves hegyoldalon. Közvetlnül kőlavina előtt... ~ Állljon meg a gyászmenet! A Lyacon - erdő közepén vagyunk! Sehol egy nyamvadt erdő! ~ ötlött fel bennem. Tettem pár bizonytalan lépést a bokor felé. Bennem már tisztázódott, hogy az álcámnak lőttek. De inkább egyel többen ismerjék az igazi jellemem, mintsem az álcámat fenntartva egyen meg egy Szellem. Mikor a Hold sápadt fénye egy pillanatra megvilágította a területet, hirtelen megláttam egy lóhoz tartozó sziluettet. Olyan egyenesen, é mozdulatlanul állt ott, mint egy darab fa. Önkéntelenül hátráltam néhány lépést, mielőtt jobban megnéztem volna az ismeretlent. Mikor erre sor került, elnevettem magam. - Hiszen ez egy szobor! - és orromat a lovat mintázó alkotás nyakához nyomtam. Nem is tudtam mekorát tévedtem... |
Évszazados álmot aludtam, melyből úgy tudtam, senki nem ébreszthet fel. Csend, és a cseppfolyós, fekete magány. A ló végre kipihenheti magát, egyszer életében. Néha gondolkoztam azon, vajon a halál is ilyen érzés - e. Mert egy Szellem sohasem hal meg igazán.
Aztán hangok zavarták meg a magányom csendjét. Nagyon, nagyon zavaró hangok, melyek egy távoli helyről érkeztek felém. Arról a helyről, ahol testem, vagy sokkal inkább lelkem börtöne tartózkodott. Egy ideig még ki tudtam zárni az elmémből a zavaró tényezőket. Aztán már az egész ott keringett körülöttem, mint valami hang orkán, amelyhez élő szagok, és képek tartoztak.
Lassan, nagyon lassan nyitottam ki szemeimet. Látásom eleinte homályos volt, érzékeim pedig zavarosak. Majd lassan kitisztult a kép. A szoborról, mely tulajdonképpen én voltam, kődarabkák hullottak le. Körbefuttattam tekintetem a környezetemen. A szobor testemre indák, és liánok kúsztak fel, a vörös festék lepattogzott. Halk roppantás kíséretében elfordítottam a fejemet, és megláttam a távolban azokat, akik megzavarták álmom.
Két kanca csörtetett a bokrok között, olyan hangerővel, akár egy bivalycsorda. Helytelenítően lehunytam a szememet. Azon gondolkoztam, vajon mit is kellene tennem, hogy visszatérjek ismét csendes magányomba. De hiába, ébreds után nem csak az érzékek tompulnak el, a gondolatok is lassabban érkeznek, mint mikor még élő voltam. ~ Ó, azok a dicső idők... ~ emlékképek kúsztak az elmémbe, de gyorsan leküzdöttem őket tudatom mélyére. Nem akartam emlékezni. Most nem...
Szoborhoz képest halkan léptem le a talpazatról, és indultam meg előre. Úgy két méterre a kancáktól megálltam a bokrok takarásában. Talán egy homályos sziluettet láttak csak belőlem, talán még annyit sem. Dermesztő mosoly kúszott a képemre. Kíváncsi voltam mit reaglnak a közeledtemre, ugyanakkor szerettem volna, ha egrémülnek, és elmenekülnek.
|
~Biztosan valami kém..~állapítottam meg magamban.Szívesen agyaltam volna még magamban ezen a dolgon.Jobban lekötötte a figyelmemet a halk zúgolódás a közelben.Valaki, vagy valami, ott volt.Úgy tettem,mintha nem hallanám,de egy picit lelassítottam.Vártam, hátha Nyssa is meghalljaOldalra néztem.Hirtelen elsuhant a fák közöt valami fehér.Megálltam. Patáim alatt hirtelen feltűnt a kék színű láng, szárnyaimmal magam elé irányítottam őket.Egy darabig egy kis ösvényt világított meg a láng.Hátrapillantottam Nyssara, majd elindultam egyenesen előre.Ismét oldalranéztem,és megint elsuhant valami fehér.Megálltam és a kancára néztem.Sóhajtottam egyet.Nem akartam megijeszteni...-Nyssa...Úgy érzem nem vagyunk egyedül...-suttogtam,mikor már egészen közel suhant el a fehér valami,amitől a kék lángok azonnal kialudtak.A patáim alatt nagyon halványan ismét fellángolt a tűz:-Ki van ott?-kiálltottam.Semmi válsz nem érkezett,csupán a kálltásom visszhangja hallattszott még,egyre-egyre hallkabban... |
Nyssa engedelmes kiskutyaként követte vezetőjét. Néhol ügetésbe váltott, mert lépésben nem tudott elég fürgén menni. Lépten - nyomon elé került egy gyökér, fa vagy inda, amelyikben pofára eshetett. Nem győzte visszafolytani a káromkodásokat, amelyek kikívánkoztak belőle. ~ Te most egy védtelen, szerencsétlen, kis kanca vagy. Vajon mit szólna Wydovn ha egyszer csak káromkodni kezdenék? ~ emlékeztette önmagát, és tovább meredt a sötétbe, valamint követte az ösvényt, amit nem látott. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valaki figyeli, noha remélhetőleg csak ő, és a társa tartózkodott a környéken. Szárnycsapkodást hallott, és remélte vezetője nem dönt úgy, hogy ott hagyja. A Szellemek, és Démonok között... Szemfehérje villogott, jelezvén, hogy kutat valami után a rendgetegben. De semmt nem látott, semmit nem hallott. Csak a természetfeletti jelenléteket érezte. Kezedett parázni, így nem esettnehezére eljátszani, hogy nagyon be van rezelve. Nyssa igyekezett mondogatni mgának, hogy ez csak egy egyszerű erdő, nincsenek benne vad... akármik... ~ Nehogy már néhány fától legyél betojva ~ emlékeztette magát. De csak akkor fagyott meg ereiben igazán a vér, amikor rákérdeztek ottlétének okára. ~ Most mégis mi a csodát válaszoljak? ~ kérdezte magától. Végül úgy döntött, az igazságot mondja, legalábbis, félig... - Cornus területről jövök. A ménesem küldött - azt már nem mondta el miért küldték oda... |
~Ha jónni akarsz,akkor gyere...Mit érdekel engem...~Eyenesen mentem előre ,továbbra is.Bágyadtan nézegettem jobbra-balra.Csapkodtam párat szárnyaimmal,pár centire felemelkedtem.Elfáradtak a lábaim.Végül is már mióta csak megyek.Az igazat megvallva szeretem a Lyacon-erdőségek hangulatát.Itt senki sem zavar meg.Beszélhetsz magadban,nem néz ostobának senki.Halkan elkezdtem dúdorászni az egyik dallamot,melyet anyukám énekelt nekem mindig.Eszembe jutottak a régi emlékek.Amikor apukám tanítgatott,hogyan használjam az erőmet,anyukám pedig megmutatta, hogyan tudok elrejtőzni.Én pedig mindezt megmutattam a húgomnak.Bár akkor neki még nem is voltak képességei.Aurorával nagyon ritkán találkozunk,és a szüleinkről sosem beszél...Vagy nem tudja ,hogy mi van velük...Vagy...~Jobb ha nem is gondolsz ilyenre Wydovn!~kiálltottam magamban.Megtorpantam.Nyssa társasága,talán el tudja venni a figyelmemet a családomról.-és mégis hogy kerültél ilyen messze az otthonodtól?-kérdeztem tőle. |
Láttam a furcsa tekintetén, hogy még bizonytalan velem szemben. A félős - Nyssa kezdett átlátszóvá válni. Kissé feljebb emelte a fejét. Mintha már kezdene jobban megbízni az idegenben. Persze még nem eléggé... ~ Oh... Kacák. Túl hamar kiismerik a trükkjeimet. Elvégre nem csak én alkalmazom őket ~ bosszankodott magában, és gondolatban néhány szaftos kifejezést is használt a "szerencséjére", hogy olyasvalakivel akadt össze, aki átlát rajta. - Hogy merre tartok? Laynarvis területre mennék... ha lehetne - tette hozzá, továbbra is a félős kislány szerepben. KKözben barna szemével lehetséges veszélyforrások után kutatott. Egyetlen egyet sem talált. ~ Talán a Szellemek is azt várják, mi lesz itt ~ gondolta sunyin. Ha nem jönnek össze a dolgok, mindig van A és B terv. ~ Az A terv, vagyis menekülés. A B terv pedig a támadás ~ tudta, hogy nyílt harcban sohasem győzne le egy ilyen harcedzett kancát. De volt néhány előnye. Már tudta milyen mágiát használ, és az erejét is próbálta körvonalazni. Valamint néha még az erőnek is meg kell hajolnia az ész előtt. Ráadásul Nyssa nem egy praktikát megtanult a Laynarvis csőcselékei között. És sohasem harcol tisztességesen. - Laynarvis ménes tagja vagyok - mondta őszintén. Talán az első igaz szavai voltak a találkozás óta. Egy darabig csöndbe burkolózott az erdő. Valahol a távolan reccsent egy száraz ág. Az idegei megfeszültek, és úgy várta a támadást. De semmi nem jött. Jobban mondva semmi, ami veszélyt jelenthetne ránk. Csak egy nyeszlett mókus ugrott elő a bozótból. Összerezzent, és meglepően természetesnek tűnt, habár ha Nyssa egy olyan lóval találkozna, mint ahogyan éppen viselkedett, hát kiröhögi... Már néha maga sem tudta miért szinészkedik. - Éppenséggel... mehetek is veled... Talán egy idő után majd hazatalálok - makogtam. Halkat óhajtottam. Néha már magam is bedőltem a saját játszmáimnak. ~ Nyssának mindig van terve ~ gondolatban gonoszkás mosolyra húztam az ajkam. |
Wydovn furcsán nézett a kancára.~Hát ez meg minek hajolgat itt nekem?~lépett egyet hátra. Mikor félősen,alig hallhatóan megszólalt,Wydovn mégegyet hátralápett.Köhécselt egyet,ezzel megjegyezve,hogy befejezheti.Közben mondta a magáét,magában:~Ez most vagy egy félős nyuszi,vagy nagyon jó színész...Talán várja ,hogy segítsek neki kijutni?Végül is...Eléggé sokszor jártam már erre...~aztán lassan elindult,és egyszer körbement a kanca körül.-És merre tartassz?Így egyedül...-aztán magába folytatta:~A kinézeted alapján nem egy csődör kísérgetne szívesen...~állt meg.Szeme hirtelen pirosan csillant meg.Aztán pinken.Nem tudta elképzelni,hogy melyik ménesből származit ez a Nyssa...~Nem lehet Forsante...Két szarva van..Már ha ezek annak nevezhetőek...Az én ménesemből sem származhat...Pedig már láttam valahol...~végül úgy döntött egyenes lesz:-Melyik ménesből származol...Mintha már láttalak volna valahol...Vándor vagy?-még lett volna pár kérdése,de nem akart tolakodó lenni.H a nem játtsza meg magát,minden bizonnyal nagyon meg van ilyedve...Biztos látta a lángnyelveket...Ha valaki a földet nézi...nem nehéz észre venni.-Az Aroun-szirt felé tartok.Esetleg velem jöhetsz.Jobb mint egyedül a szellemekkel és démonokkal teli rengetegben.Hisz pont a közepén vagyunk.Innen minden messze van!-húzta el száját Wydovn.~Vajon elég bevállalós a csajszi, és egyedül megy tovább?~gondolkozott,mialatt lassan elindult. |
Nyssa majdnem elárulta magát, mikor az ismeretlen - mint utóbb kiderült a Wydovn névre hallgatott - előre lépett a fekete semmiből. Szarvait készenlétben tartotta. Ugyan nem nagy fegyverek, de mégis csak többet ér néhány nyárs a semminél. Néha azt kívánta, bárcsak lenne benne egy cseppnyi mágia. De hát nem volt. ~ Ki ez az alak? És mit csinál itt? ~ kérdezte magától gyanakodva. Már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy valami csípős megjegyzést tegyen az ismeretlen kanca megjelenését, de inkább lenyelte azt, és visszazárta a száját. Elesettebbik énét vette elő, és halkan köszöntötte az idegent. - Szervusz - fejét kissé leengedte, jelezve, hogy készen áll a megadásra. Persze, ez csak ostoba színjáték volt. Azonban lehajtott fejjel éppen láthatta a másik lába körül tekergő tűznyelveket. Ebből két következetést volnt le. Egyik az volt, hogy ő irtózik a tűztől, és ezért könnyen le lehetne győzni vele, vagyis a másik sokkalta erősebb, mintsem elsőre gondolta volna. Plusz, még a szárnyai is ott vannak neki segítségnek. ~ Míg én mivel szolgálhatom? Két fogpiszkálóval a homlokomon! ~ gondolta csalódottan. Másrészt viszont rögtön az elején elárulta a képességét. Vagyis kiszámítható. Levette tekintetét a lángnyelvekről, majd a kanca kérdésére buzgón bológatott. - Igen. Haatalmas ez a rengeteg - a szavakat direkt elnyújtva ejtette ki. Remélte a kanca kivezeti. Végső esetben megkéri rá. Hiszen ő csak egy szegény, félős kis kanca. Teljesen elesett... Közben azon tűnődött, vajon melyik ménes képviselőjével akadt össze. ~ Katopyris? ~ tűnődött. ~ Nem, ahhoz túl kedves... Túl leereszkedő... De biztosan nem Laynarvis. Akkor felismerném. ~ A holló repülésére ösztönösen rezdült össze, habár kicsit rá is játszott. - A nevem... Nyssa... - motyogta halkan, továbbra is lehajtott fejjel. Remélte nem a semmiért hajlong. Sokkalta jobban szeretett csődörök előtt színéskedni. Azok hiszékenyebbek... De már tényleg nagyon ki akart jutni abból a különös erdőből. Mielőtt rájuk talál egy Szellem. Vagy valami rosszaabb. |
Wydovn magabiztosan lépkedett a sűrű fák között.Nem látott valami jól,hunyorogva rótta a métereket.Hirtelen meghallott egy vékony hangocskát.Halk volt,de nem lehetett túl messze az illető.Lopakodva indult a hang irányába.Nagyon fúrta oldalát a kíváncsiság.~Vajon ki lehet az?Mert ha valaki a Svarra ménesből..Nekem kitekerik a nyakam...~torpant meg,ezzel kisebb zajt okozva.Már látta a másik kancát.Aki a zajra felfigyelt.Wydovn csak állt mint egy fa.Nem vette őt észre.Legalább is úgy néz ki,hogy nem.Patái alatt érezte a lángokat.Közelebb ment.-Szia.-emelte fel fejét.Patái körül már látni lehetett a kék tüzet.Ha a kanca támad, ő védekezik.Bár a kanca nem tűnt veszélyesnek.Inkább ijedtnek.-Csak nem eltévedtünk?-kérdezte sunyimosollyal arcán.A tűz el tűnt lába alól.~Csak nem támad meg...Olyan kis...Gyengének tűnik...~billentette fejét oldalra.Kínos csend lett egy kicsit.Wydovn prüszkölt egyet halkan,mire egy holló röppent fel.Vajon miért botlott itt társaságba?Pedig csak a húgát akarta megkeresni...Nagyot sóhajtott,majd ismét a kancára nézett:-Wydovn a nevem.A tiéd? |
Nyssa úgy érezte, sohasem lesz már vége a rengetegnek. Kancaként szinte semmi fogalma nem volt a tájékozódásról. Semmi tájékozódási pont. ~ Csak fa, és fa mindenütt... várjunk csak, nem egy újabb fa! ~ gondolta lemondóan. Azt sem tudta volna megmondani milyen napszak van éppen. Ha nappal, akkor egy igen felhős nappal. Ha pedig éjszaka... az sem lepte volna meg. A Cornus ménes területén vágtatott be az erdőbe. Azóta ki kellett volna már érnie belőle, nem? Körülnézett. Halk szél süvített el a fák között. Nyssa behúzta a nyakát. Arra gondolt, milyen jól el tudna rejtőzködni valaki az árnyak között, úgy, hogy ő észre sem venné. Majd inkább elvetette a gondolatot, mielőtt frászt hoz saját magára. Ez a feladata sem ígérkezett nehezebbnek a többinél. Kezdetben... Átmenni a Cornus ménes karótnyelt alakjai között, infót szerezni, aztán lelépni, mielőtt az agancsosak rájönnének arra, milyen veszélyes is ő. Persze elbízta magát. Megint... A ménestagok a határig kergették. ~ Talán még mindig a nyomomban vannak? ~ Hátranézett. Legszívesebben kiröhögte volna magát az ostobaságiért. Ha most találkozna egy erős ménnel, eljátszaná neki az ijedt kiscsikót, hátha leveszi a lábáról, és hazavezeti. Peersze, előbb jobb volna valami használhatót is megtudni tőle. Nyssa tovább ment. Vajon melyik ménes területén jár éppen? Mert ez biztosan nem hazai terep volt... Ekkor vette észre a patái körül kavargó lágy, tejszerű anyagot. A Ködöt. Megtorpant. A pillanat törtrésze alatt jött rá egy nagyon fontos, és cseppet sem elhanyagolható részletre: A Lyacon erdőségekben járt. Feltehetőleg a kellős közepén. Sóhajtott, amely visszhangott az erdő sötét fái között. Az elátkozott rengeteg megannyi titkot rejteget. Annak, aki túléli... Nyssa tovább ment, de nem érezte magát biztonságban. Úgy tűnt számára, valaki figyyeli. Les rá az árnyékból... - Van ott valaki? - kérdezett bele a semmibe, miközben kis hílyán orra bukott egy gyökérben. Kérdésére néma csönd volt a felelet. |
Wydovn + Nyssa
* nyílt játék * |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
