|
Témaindító hozzászólás
|
2015.04.11. 11:59 - |
Noctis + Kyron
lezárt kör |
[12-1]
*A játék véget ért*
/A karakterek felszabadultak/ |
 ~ Gratulálok! Ezt most jól megcsináltad Kyron! ~ dicsérte magát gondolatban a fiatal mén. Elrontotta a saját napját, a tervét a szökésről ráadásul most le kell győznie egy ménesvezért a többi tag szeme előtt. Mert arról szó sem lehet, hogy veszítsen mindenki szeme láttára. Tulajdonképpen fogalma sem volt róla, vajon mit történik azzal, aki veszít egy ilyen kihíváson. Bár általában erről már nem kell dönteni. A küzdelem legtöbbször halálig tart. Egyik, vagy rosszabb esetben mindkét fél haláláig. Kyron megborzongott. Jobb szabadtéri programot is el tudott volna képzelni annál, hogy meghaljon másnap este. - Vagyis... - a szám anélkül mozgott, hogy engedélyt adott volna neki erre. Már megint magyarázkodni próbált, de ő inkább befogta. Vöröses szemeivel kétségbeesetten nézett körül. Talán menekülő utat keresett. Vagy csak nem akart Noctis lélektelen fehér szemeibe nézni. Félt attól a kancától. Félt, és nem különben haragudott rá. Leginkább azért, mert harcolni akart vele. Jó, talán tényleg ő provokálta ki a helyzetet, de talán nem kellett volna ennyire túlreagálnia. Hiszen ő a vezérmén. Bármit megtehet... ~ Ó a francba... ~ gondolta lemondóan, és a távozó kanca után nézett. Tudta, hogy tennie kellene valamit. Utána kellene futnia, és alázatosan bocsánatot kérnie. De nem mozdult, patája mintha a földbe gyökerezett volna. Már végleges volt a dolog. De a kegyelemdöfés az volt, mikor a valahol mögöttük tarózkodó őröknek is szólt. Kyron egy pillanattal később paták csörtetését hallotta meg a háta mögülről. Gyorsan ugrott néhányat, és a fekete homályba rejtőzött. Szinte magán érezte a határőrök tekintetét, majd azok kínzó lassúsággal haladtak el mellette. Végül igyekezett halkan, és diszkréten haladni. Hamarosan már vad vágtában galoppozott végig az erdőn minnél messzebb kerülve az őröktől, a ménesvezértől, mindentől.
//Kyron el// |
 Míg Kyron éppen berezelt tőlem, azon gondolkoztam vajon mit kellene tennem. Nem állhatok ki nyilvánosan egy ilyen kis mitugrásszal, mert abból csak probléma volna. Azt mondanák, nem tudo,m megőrizni a tekintélyemet, vagy azt, hogy gyengék elpáholásával akarom megfélemlíteni. Ugyanakkor ha nem állok ki ellene, azt fogják képzelni gyáva vagyok, és félek megvédeni magam egy fiatalabb hímmel szemben. Ami szintén nem venné ki túl jól magát. ~ Ah, de bonyolult az élet ~ gondoltam. ~ Vajon renbe lehet ezt még hozni? Talán ha bocsánatot kérne... NEEM! Én aztán nem fogok egy ilyen mitugrász bocsánatáért esedezni, az biztos szentség ~ zavaros gondolatok kergették egymást a fejemben, és nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Gyorsan kelll döntenem, hiszen itt a népem léte a tét. Nem adhatom a kormányzást egy felelőtlen, szeleburdi kiscsikó pastájába, aki azt sem tudja merre hány méter. Mert az már tényleg túlhaladna minden határom. Bele sem mertem gondolni, mi történne akkor. A ménes széthullana, a területünket pedig Laynarvis barbárok vonnák uralmuk alá. Vagy ami még rosszabb, a Forsante ménes. Megborzongtam, és már tudtm, hogy muszáj kiállnom a csikó ellen. Különben nem sajnáltam. Magának kereste a bajt, és egy ménesvezér tekintélyét próbálta aláásni. Rohadtul nem érdekelt, mivel akar magyarázkodni. Megtehetném, hogy azonnal megmutatom neki merre hány méter, de akkor azt fogják suttogni a hátam mögött, hogy ok nélkül bátalmazok fiatalabbakaat. Nem. Ennek nyilvánosan, az egész ménes szeme láttára kell megtörténnie. - Renben. Akkor hát találkozunk holnap naplementekor a Skíta vízesésnél. Ne késs! - jelentettem be ridegen, majd kecses léptekkel körbe ügettem, mintha az erőviszonyokat akarnám tisztázni. Majd az erdő sötétje felé vettem az irányt. De félúton még hátrakiáltottam. - Őrség! Egy határátlépő kószál a környéken - majd döjfös vigyorral a különös képemen, elhúztam a csíkot. Még csak meg sem vártam árnyányom végkifejletét.
//Noctis el// |
Halkan sóhajtott, remélve, hogy Noctis nem hallja. A külsejétől még mindig be volt rezelve, arról nem is beszélve, hogy hogyan bújkált az árnyak között. ~ Mintha maga is egy árny lenne közülük ~ gondolta Kyron, és a hideg ismételten végig szaladt a hátán a gondolatra. Úgy tűnt, beszélgetőpartnere egy időre a gondolataiba mélyedt, ami neki is időt adott, hogy kitaláljon valamit. De amaz megint megelőzte, és könnyed hangjával valamint átható tekintetével halálra rémisztette Kyron - t, aki remélte, hogy ez nem látszik meg rajta, és igyekezett úrrá lenni térde remegésén. A ménesvezér nem láthatja, hogy fél. Bátornak kell hinnie. Mikpor apjára terelődött a szó, az összes félelme hirtelen elpárolgott. Alattvalójának nevezte. Hűségesnek nevezte. ~ A méneshez hűségesebb mint hozzám ~ gondolta Kyron lemondón, és hirtelen úgy érezte, minden életkedve - Huss! - elszállt. Ekkor nyögte be meggondolatlanul azt a fellengzős kijelentést. Legszívesebben nekirohant volna valaminek, de nem tehette. Ahogyan ebből a helyzetből sem tudott már győztesen kijönni. Ki kell állnia a ménesvezérrel szemben, vagy nyilvánosan meg kell alázkodnia előtte. És tudta, hogy az utóbbira sohasem lenne képes. - Igen - húzta ki magát, igyekezve magabiztosnak tűnni. - Valóban kihívtalak... - közben pedig azon tűnődött hogyan fajulhatott eddig a dolog. |
Örültem, hogy láthatóan megfélemlítettem a fiatal hímet, bár ezt nem muattam ki, fapofával, szinte pislogás nélkül meredtem továbbra is a képébe. Láttam, hogy a mintáimon elidőzik a tekintete, és úgy gondoltam, végülis meg kéne köszönnöm annak a Forsante unikornisnak, aki elátkozott. Hiszen a különös külsővel még szívességet is tett nekem. Majd gyorsan elvetettem a gondoloatot. ~ Igen, közben pedig meg akart ölni, de csak ennyire futotta ~ gondoltam komora, de ez továbbra sem látszott meg rajtam. Láthatóan meglepődött, mikor rájöttem a nevére, és ez némi büszkeséggel töltött el. Szerettem ismerni minden alattvalóm nevét, ami egy ménesvezér esetében nem is árt. Különösen akkor, ha egy ilyen sötét banda vezetése a dologom. - Igen kedves Kyron, pontosan tudom a nevedet, és ismerem apádat is. Hűséges alattvalóm - jegyeztzem meg, majd elmerengve néztem át a feje felett, mintha olyat látnék, amit más nem. Látszott, hogy türelmetlen, mintha hangyával hintették volna be, és ez mosolygásra késztetett. - Hová ilyen sietősen barátocskám? - kérdeztem szórakozottan. Majd a kihívásra a torkomon akadt a vigyor. Még soha egy mén sem hívott ki. Egyiknek sem volt annyi bátorsága. ~ Talán mégsem olyan nyápic? ~ tűnődtem. - Rendben van ifjú úr. Te akartál harcolni. Kihívtál egy ménesvezért - közöltem tárgyilagos hangon, szikrázó szemmel. Mögöttem morajlott egyet az ég. |
Felhorkant, és hátrébb léptem. Valami azt súgta, hogy ezzel a különös kancával nem ajánlatos összetűzsbe keveredni, még a ménesvezér pozícióján felül sem. Tekintete különös mintáin akadt meg. A ménesben többen voltak, akinek kinézetétől Kyron - t a frász kerülgette, és Noctis határozottan dobogós helyet foglalt el közöttük is. Legszívesebben eltűnt volna onnan. ~ Talán, ha azt mondom dolgom van, békén hagy ~ tűnődött maában. Éppen belekezdett volna egy frappáns kis hazugságba, de a torkán akadt a szó, mikor az apját hozták szóba. ~ Honnan tudja a nevem? ~ kérdeztemagától. Hiszen még sohasem találkoztak. Vagy mégis? Kyron csak el aart tűnni. Szabadon akart vágtázni, a helyett, hogy idióta társalgást folytat egy rangban felette állóval.Az orr legintésre a szemét forgatta. Nem egészen riadtan, de hasonlóan. Újabb lépést hátrált. Egyértelmű volt, hogy Noctis nem az a kanca, akit egy megrebegtetet szempillával el tudna csábítani, hogy utána a lábai előtt heverjen. Mikor ismét szóba hozta a harcot, Kyron be akarta ismerni az igazát. Hiszen, máskölönben csak a vezér haragját vívná ki. De beismerés helyett egészen mást sikerült mondania: - Akkor próbáljuk ki! Ez volt az a pont mikor legszívesebben fejjel szaladt volna egy sziklafalnak ~ Hogyan hordhatok össze ennyi hülyeséget? ~ sóhajtott. - Vagyis... - akarta helyesbíteni az iménti mondatát, de migint nem tudott szóhoz jutni időben. |
~ Elég a viccből ~ figyelmeztettem magamat. Ideje volt úgy viselkednem, mint egy vezérménnek, nem pedig mint egy erdei kísértetnek. ~ Vagy egy Laynarvis ménesből szalasztott bolondnak ~ tettem hozzá gondolatban, és lehervaszottam atcomról az addig kedélyesen ot trónoló vigyort. Néha elengedtem magam. Néha mások jelenétében is. Aminek következtében pedig veszítek a tekintélyemből. És amíg volt miből veszíteni, úgy döntöttem, nem kockáztatok. Közelebb léptem a fiatal ménhez, és felsőbbendűn, szinte fenyegetően néztem rá. Nem nagyon zavart a jól látható magassága, és az sem érdekelt, hogy ha beszélek hozzá fel kell rá néznem. Azt viszont szerettem volna, ha tisztelettel, sőt, némi félelemmel nézne rám. Először látszólag megunyászkodott, és elismerte feljebbvalóságomat, bár későbbi, felszegett feje nem ezt bizonyította. Sajnálja? Akkor miért nem úgy viselkedik, mint aki megbánt, hogy tiszteletlenül beeszélt a vezérével, és valami bajt akart csinálni? Vagy már meg i tette? A kijelentésén kishílyán újra elvigyorodtam. - Ühüm... Azt ugye nem akarod, hogy apád megtudja miben sántikálsz. Kyron... - jutott végre eszembe a neve. Még közelebb léptem hozzá, és göndr farkammal enyhén meglegyintettem az orrát. - Hiszem ha látom... |
Egy darabig csak deremdeten nézte az árnyakat, míg a szeme ozzá nem szokott a sötétséghez. Meredten bámult maga elé, várva, hogy egyszer csak felfedezi egy lény körvonalait a rejtekében. Vagy csak a Szellemek űznek vele tréfát? Na, ezzel a gondolattal sikerült önmagát halálra rémisztenie. Hátrált néhány lépést, de igyekezett úgy tenni, mintha nem félne. Nem félne annyira, mint amennyire ténylegesen retteg. Továbra is az árnyékba bámulta hunyorogva, míg végül egy ló sziluettje buntakozot ki előtte a sötétből. Egy hús - vér ló körvonala. Némileg megkönnyebbült, más részről, azonban bosszankodott, amiért valaki belekontárkodik a határ átlépő magánakciójába. Halkan fújt, majd igyekezett jobban megnézni a látogatót, bár véletlenül sem lépett közelebb hozzá. Majd vészjósló kacagás hangzott, amitől inába stzállt volna a bátorsága, ha ez már nem történt volna meg vele úgy öt perccel eazelőtt. A legrosszabb, pedig az volt, hogy tudta, valahol hallotta már ezt a hangot, de nem tudta társítani a hozzá tartozó lóval. - Maradj, ahol vagy, különben... - kezdte volna a fenyegetést, mikor előlépett a riogatója. Kyron szívesen hasra esett volna döbbenetében, mikor meglátta a vezérét. De leginkább azt a rémisztő vigyort az arcán. ~ Ez nem komplett! ~ súgta a nyuszi énje. ~ Menekülj, amíg tudsz! ~ De ő maradt a helyén minden sejtése ellenére is. Behódolva lógatta a fejét, jelezvén a másik feljebb valóságát, hamár magában átkozta a találkozást. ~ Mért' pont most, mikor már majdnem átjutottam?! ~ füstolgött magában. - Én... Sajnálom - hebegte bocsánatkérőn, habár semmi kedve nem volt a jópofizáshoz. Tudta, hogy most megbüntetik, de ha már büntetést kap, kaphatna azért is, mert el is követett valamit. Az apja úgyis egy alapos fejmosással fogja jutolmazni, már így, korán reggel. Sértetten felszegte a fejét a kanca iménti mondanivalójára. - Azért azt nem hinném - jelentette ki. Megdöbbenve vette észre, hogy majdnem másfél fejjel magasabb a vezérnél. Ez önbizalommal töltötte el őt. |
Habár igyekeztem csendesen osonni, mégis úgy éreztem, valaki figyel engem. Les rám az árnyéból. A mosoly, amely addig ott virított a képemen, ezúttal lehervadt róla. Enyhe borzongás futott végig a testemen, de nem hagytam, hogy a félelem, és az ostoba tévképzetek eluralkodjanak rajtam és a józan eszemen. Ilyen téren bizony irigyeltem a bátyámat, aki képes volt vakon beleszaladni mindenféle veszélybe, és csak később gondolkodni annak tétjén. Vagy még akkor sem. Halkan kifújtam a levegőt, és igyekeztem meggyőző pózt felvenni, miközben dermedten álltam a sötét leple alatt. Úgy tűnt, mégsem vettek észre igazán, legalábbis fel nem ismertek. Valami vigor szerűség kúszott vissza az arcomra, ahogyan megláttam a kedves felfedezőt. Valószínűleg nem arra számított, hogy a vezér bujkál majd a bokorban. ~ Lepjük meg egy kicsit ~ gondoltam gonoszul, és lélektelen, fehér szemeim felcsillantak. Végigmértem a fiatal mént, aki tőlem alig két méternyire állt. Kicsit nyeszlett vékonyka csikónak tűnt, de azt el nem tudtam képzelni mit akarhat a ménes határán. Talán fel akarja falatni magát egy medvével? Nem ismertem őt, és nem rémlett, hogy valaha is láttam volna, annak ellenére, hogy a ménesem nagy részét nagyonis jól ismerem. Mikor azt mondta, nem fog bántani, reszelős hangon felvihogtam. - Azt ajánlom is öcsi... - léptem ki a takarásból, arcomon pedig még mindig a jól ismert hátborzongató vigyor trónolt. - Bár, ahogy elnézlek, előbb páholnálak el én téged - szemtelenül végighordoztam tekintetem a szegényes izomzatán, és vártam mit lép. |
Kyron a bokrok hözött haladt. Ő osonásnak szánta, bár ahogyan a szíve vert, dobszólónak, vagy vándorzenekarnak is beillett volna. Ismét arra készült, hogy kiszökjön a ménes területéről. Már elég hosszú ideje játszotta a jó kisfiút. Ideje volt, hogy tegyen valami érdemlegeset, amivel kivívhatja az apja, és a ménes tiszteletét. Persze, ha elkapják, mert olyan hangosan tud lopakodni, mint egy gőzmozdony, az nem volna túl szerencsés. Ha az apja, vagy bárki a bandájából meglátná, ahogy a ménesvezér elé ráncigálják, mint valami csínytevő kiskölyköt! ~ Én ott helyben meghalnék szégyenemben ~ gondolta és megborzongott. Nem azért mert annyira rémisztette a megaláztatás gondolta, hanem mert valóban megcsapta valami szellő. Kyron megtorpánt. Várt, fülelt. És igyekezett lecsillapítani száguldó szívverését. Azzal álltatta magát, hogy csak valami nyári fuvallat. Tavasszal... Csakhogy a Nord - fenyvesben sohasem fúj szél. A mén arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára van ott valaki. Valaki, aki nála ötvenszer jobban tud lopakodni. Nyelt egyet. Nem csinálhat úgy, mint valami betoji anyámasszony katonája! - Ki van ott? - kérdezett bele a sötétbe. - Gyere elő, nem foglak bántani! - remélte, hogy ez úgy hangzott, mintha az ismeretlennek kellene tartania tőle, és nem neki az ismeretlentől. Bár a hangja a szokásosnál némivel vékonyabbra sikerült. |
Nincs annál jobb, mint a hajnali órákban körbe járni a fenyvest, mikor még a Nap sem süt rám. Persze, hogy a Nap süt - e, elég nehéz megállapítani egy sötét, nyirkos erdőben, ahová alig jut be a fény. ~ De legalább ez mind az enyém ~ gondoltam, kissé öntelten. De, hát gondolni bármit lehet, úgy sem hallja meg senmi, nem igaz? Végtére is ilyenkor hajnalok hajnalán még mindenki az igazak álmát alussza. Csak én vagyok olyan ostoba, hogy már napkelte előtt itt kukorékolok, és nem tudom mehmaradni a hátsómon. Ugyan nem tartozott a kötelességeim közé, de minden reggel körüljártam az egész területet, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben kis birodalmamban. Ráadásul ilyenkor a legkönnyebb határátlépőket találni. Erre a gondolatra kísérteties mosoly kúszott fel az egyébként is kísérteties arcomra. Bár talán a legfőbb ok, amiért ilyenkor előmerészkedek, az az, hogy magam lehetek. Egyedül a vágyaimmal, álmaimmal félelmeimmel. Nem kell egy ostoba álcát viselnem, hogy én mindent tudok, mindent értek, mindent megoldok. Nem kell tökéletesnek lennem, csak saját magamnak. Ezen töprengtem, miközben az ázott avaron lépkedtem, igyekezve az árnyékban maradni. Szerencsére világos bundám ezúttal nem árult el. Nem, mintha bújkálni akartam volna... Kopott kérgű fenyőfák mellett haladtam el, egyre messzebbre kerülve a ménes megszokott helyeitől. Félelem nélkül suhantam, szinte vgtatva a fák között. Pontosan ismertem az erdő minden szegletét, hiszen itt születtem. Ez volt az egyetlen hely amit megértettem, és ami talán képes volt megérteni engem. A határőrök állomása mellett nesztelenül haladtam el. Nem akartam, hogy észrevegyenek, még nem... |
Noctis + Kyron
lezárt kör |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
